Rónay György: Fiamhoz

 Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

 Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón

 tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.

 De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

 Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,

 konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier —

 ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,

 aljasságodban légy rettenthetetlen,

 ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,

 s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

 De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,

 vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:

 szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,

 vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,

 kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben

 s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

 Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.

 Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

 Utóirat

 Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok

 szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,

 és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,

 és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

 Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:

 de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;

 s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:

 utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.

 Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.

Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.