Petőfi Sándor: 1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,

Te a népek hajnalcsillaga!...

Megviradt, fölébredett a föld, fut

A hajnaltól a nagy éjszaka.

Piros arccal

Jött e hajnal,

Piros arca vad sugára

Komor fényt vet a világra;

E pirúlás: vér, harag és szégyen

A fölébredt nemzetek szemében.

Szégyeneljük szolgaságunk éjét,

Zsarnokok, rátok száll haragunk,

S a reggeli imádság fejében

Istenünknek vérrel áldozunk.

Álmainkban

Alattomban

Megcsapolták szíveinket,

Hogy kioltsák életünket,

De maradt még a népeknek vére

Annyi, ami fölkiált az égre.

Áll a tenger nagy elbámultában,

Áll a tenger és a föld mozog,

Emelkednek a száraz hullámok,

Emelkednek rémes torlaszok.

Reng a gálya...

Vitorlája

Iszaposan összetépve

A kormányos szíve képe,

Aki eszét vesztve áll magában

Beburkolva rongyos bíborában.

Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,

Annyi fegyver, annyi katona.

Mik ezek itt lábaim alatt?... hah,

Eltépett lánc s eltört korona.

Tűzbe véle!...

No de mégse,

Régiségek közé zárjuk,

De nevöket írjuk rájuk,

Különben majd a későn-születtek

Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

Nagy idők. Beteljesült az Írás

Jósolatja: egy nyáj, egy akol.

Egy vallás van a földön: szabadság!

Aki mást vall, rettentőn lakol.

Régi szentek

Mind elestek,

Földúlt szobraik kövébül

Uj dicső szentegyház épül,

A kék eget vesszük boltozatnak,

S oltárlámpa lészen benne a nap!

(Fotó: wikimedia.org)