Illyés Gyula: Oly idõben éltem...
Oly idõben éltem, mikor halványodtak a királyok,
Hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek;
A lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott,
Ott vesztek sorra mind, nem sajnáltam õket.
Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem.
Felettem évek úsztak mint fellegek oly gyorsan.
Estékre emlékszem, amikor várakoztam s mikor körülöttem
A táj horpadni látszott mint tenger gyors fuvalomban.
A táj, a városok, a zsarnokok szobrai,
Oly esendõ volt mindez s szétnyúló mint ostoba álom!
Csak vártam utálkozva, mikor fognak már arcra omlani,
Porfelhõt és bûzt vetve, végig a láthatáron.
Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem vérvörösen.
Elõttem vetés habzott s mosta dühödten lábam.
Mint tõr szúrásai... hosszúkat lélekzettem.
Csak bokáig álltam ebben a világban.
Közöny és szomorúság... Egy ifjú lány állt mellettem,
Alakja lágyan ingott ide-oda a szélben.
Fejét vállamra tette, sóhajtott, elaludt kimerülten.
Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem.