Béres Ferenc Attila: A csillagok is szeretni fognak… - In memoriam Kocsis Zoltán

Hát elmentél Te is drága jó Zenész,

üresen kong ma minden zongora,

Géniuszod csillaggá változott

a magas égbolt lett játékod otthona.

Esik az eső a földre, búsan szemerkél,

a novemberi csönd szomorú némaság,

bort öntök a lelkemre te „szigorú nagy zenész”.

Nélküled ma minden hang csak elütött bénaság.

Nézz ránk kérlek olykor, nézz ránk míg itt vagyunk

néhány nap múlva a tested eltemetjük halkan,

Bartók búsong majd megkarcolt szívünkben,

dalunk zenétlen lesz, beszédünk szavatlan.

Mert gyermek voltál Te, egy ártatlan kisfiú

az voltál Te, ami bennem már rég halott…

A szépség volt szíved legszebb forradalma,

és ez a szépség most, mint a jég, megfagyott.

A zenéd itt marad, mint ércbe mártott álom,

ezt a verset pedig most én is itt hagyom,

s bár jól tudom, a csillagok is szeretni fognak,

fekete a zongora az elázott színpadon.