Babits Mihály: Ideges esztendők

Emlékszem... A Szerelem jött, galambszeme volt,

 halkan jött, mint a galamb, és halkan dalolt:

 de a hangja oly meleg, véres-puha volt,

 hogy lelkem könnyes forróságban fuldokolt.

 S egyszerre a Félelem nagy lámpái kigyultak,

 eltakarták az álmokat, eltakarták a Multat.

 Szent zablák, kötelek nyúltak, lazultak, lehulltak:

 de a forró kapcsok, s húskarok, összeszorultak.

 Óh kedvesem, a szél elállt, a viharnak vége van:

 ám a tenger egyre zúg még körülöttünk nyugtalan,

 kapcsainkat megcibálja, ráncibálja bús-vadan.

Lelkünk nézi a sós vizet remegve, de szomjasan.