1897. január 17-én született Mécs László premontrei szerzetespap, költő. A két világháború között olyan rajongás vette körül, mint egy filmszínészt, ezt koronázta meg az 1939-ben neki ítélt Corvin-koszorú. Pályatársai sokat és sokszor bírálták versei és a közről megfogalmazott mindig őszinte és keresetlen véleménye miatt. A háború után szinte önként szilenciumba vonult. Az 1945 utáni politikai rendszer nem tűrte a papokat, így Mécs László is gyanús lett. Kémkedésel és szervezkedéssel vádolták, s 1953-ban a koholt vádak alapján tíz év börtönre ítélték. Még a tárgyalásra várva, a fogdában besúgót "rendeltek ki" mellé, aki 47 oldalas jelentést készített az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kérésére.
„Én már nem bánom, mi lesz, hamarosan úgyis belebolondulok ebbe a szörnyűségbe. Állandó idegizgalomba vagyok, nincs egy nyugodt percem, nem tudom kialudni magam, ez a lámpa megőrjít, a priccs kemény, a koszt kevés. Figyelj ide! A legnagyobb tanulság […] az, hogy mindenki vall, mert vannak módszerek, amiknek nem lehet ellenállni. Ezért kikötöm nyomatékosan: ügyünkről semmit se beszéljünk, mert vagy kihallgatják készülékkel, vagy pedig valamelyikünket megszorítják, a másik felől kérdezik és a kényszer hatása alatt mindent elköp. Kérlek, nekem ne mondj el semmit az ügyedről, nem akarok semmiről tudni, mert én egy gyengeakaratú ember vagyok, kényszer hatására kikottyantom. Én se mondok neked semmit, nagyon kérlek, ne is kérdezz, mert belőled is kiszedhetik a dolgokat, amit így tőlem hallanál. […] Különös, hogy itt majdnem mindenki egyedül van […] és éppen mi vagyunk kettesben. […] Én pedig nem is kértem társat, jól megvagyok egyedül is, egész nap imádkozom és elmélkedem. Megmondom őszintén – ne vedd sértésnek –, 1-2 napig örültem megérkezésednek, főleg azért, mert megtudtam tőled, milyen kedvezőek a Gyűjtő-beli állapotok ehhez képest, ez kétségtelen arra indított, hogy vallomástételem meggyorsításával a magam részéről előmozdítsam a mielőbbi elszállításomat; de most már jobb szeretnék egyedül lenni, főleg a miatt, mivel a veled való együttlét nem lesz előnyös […], másrészt én különleges lelkület vagyok, pap, költő és tanár egy személyben, és ennél fogva nem tudok átlagos emberekkel lelki harmóniát találni. Nem akarlak megbántani, teljesen bízom benned, de együvékerülésünk oka gyanús, és te akaratod ellenére árthatsz nekem, ha egy hipnotizált, injekciózott állapotban tett vallomással elmondod, miről beszéltünk. […] Én magamtól mindent elmondok neki [a kihallgató tisztnek], csak az bánt, hogy másoknak okoztam bajt. […] Csak az hoz ki a sodromból, ha igaztalan váddal illetnek. Ha az ÁVÓ valóban az igazságot akarja kideríteni, akkor ne iparkodjanak mindenáron belekeverni olyan ügyekbe, amihez tényleg semmi közöm. Papi becsületemre esküszöm neked, hogy nem vettem részt szervezkedésben, akármennyire is akarnak ilyesmibe belekeverni, és kémkedésben sem volt részem” - idézi a költő szavait a róla készített jelentés, melyet az Új Ember című lapban közölt Kara Anna 2015 novemberében.
1956-ban rehabilitálták Mécs Lászlót, élete végéig lelkipásztorként élt és dolgozott. 1978-ban Pannonhalmán ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját, ott érte a halál.
Szinte minden fontosabb költeményét kívülről szavaltuk a családban, főként az idősebbek voltak nagy rajongói, de nekünk, gyerekeknek is tetszettek a versei. A királyfi három bánata című verse talán az egyik legszebb anyák napi vers. A papköltő élete filmszerű volt, a két világháború között tömött termek várták felolvasóestjein az ország minden pontján, Erdélyben, illetve a Felvidéken is. Az országszerte ismert és elismert Mécs a Horthy-rendszer egyik „sztárja” volt. Több kötetét lefordították idegen nyelvekre, korabeli elismertségét jól mutatja, hogy második, franciára lefordított verseskötetéhez barátja, az egyik legjelentősebb XX. századi francia költő, Paul Valery írta az előszót. A körülötte kialakult Mécs-kultusz talán abból is fakadt, hogy a költő nagyon magas, és igen jóképű férfi volt. Aztán jött a háború, a háború utáni mellőzöttség, majd a koncepciós per és a rákosista börtön. Az 1956-os események kedvezően hatottak az ő sorsára is: rehabilitálták. 1978-ban bekövetkezett haláláig lelkipásztorként dolgozott. Költői ars poética-ját egyik korai versében a következőképpen fogalmazta meg:
Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld
Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.
A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.
Apokaliptikus, vad formája és nézése:
a fél szemére vak és helyén gödör van vésve,
haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla,
bakkancsa és kabátja dróttal van összezárva.
A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi
vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?
Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:
„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,
ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,
vad összevisszaságban, befonva minden ösvény,
s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.
Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült
s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:
„– Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,
harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták
ágyékok szép vetését... a földet letarolták...
fiam, szemem kilőtték… s mit elrontottak ők:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,
hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...
S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
(1923)
