Nagyon hálás vagyok a Teremtőnek (vagy Apunak meg Anyunak) a humorért, az (ön)ironikus látásmódért, ami adatott. Annyi, de annyi mindenen átsegít a magam elé tartott görbe tükör, meg persze a visszapillantó is, amiből a világot szemlélem.

Látom magam kívülről. Sokáig azt hittem, ezzel a képességgel mindenki rendelkezik, de a sok szánalmas emberi viselkedés, mellyel eddigi életemben már dolgom volt, meggyőzött arról, hogy ez nagyon kevesek sajátja. Képes vagyok magamra úgy nézni, mintha másvalakit, akár egy idegent szemlélnék, ezért relatíve ritkán csinálok magamból hülyét. Persze megesik így is, de jóval kevesebbszer, mintha nem „látnám” messzebbről, mikor leszek sok vagy kellemetlen.

Abban az élethelyzetben, amelyben vagyok, a politika szaros bugyraiban, mégha indirekt módon is, nagyon nagy szükség van a nevetésre. Önmagamon is, és az életemen is.

Mert látom, milyenek azok, akiknek nincs humoruk.

Merevek, mint egy műanyag esőkabát, és fullasztóak, mint egy nejlon iskolaköpeny.

Olyan keserűek, mint a kinines étcsoki.

Képmutatóak, de maguknak is hazudnak.

Mindenért mást okolnak, a saját nyomorukért is.

Mérgezőek és acsarkodnak.

Trágárak.

Trágárkodva gúnyolnak, de az nem humor - ostobaság.

Gőgösek, így magukon sosem képesek nevetni.

Mindenen felháborodnak, mert nem látnak és nem értenek árnyalatokat.

A képmutató, hazug, acsarkodó, keserű, trágár, gőgös emberekből zsarnokok lesznek. A zsarnokok először egyedül maradnak, pont kellemetlenségük okán, aztán megbolondulnak. A bolondokon meg nevetnek az emberek.     

Mennyivel egyszerűbb, ha az ember magát is ki tudja kacagni. Kevésbé tragikus jövőt ígér ez a képesség.

(Fotó: iStock)

(Cikkünk 2017. július 13-án jelent meg.)