Sok minden nagy igazságra derült már fény a történelem során. A házasság intézménye fölötti vizsgálódásokat is lefolytatták már nem kevesen, mégis jó érzés minden kornak és minden korban újra és újra elemezni a már annyit hallott és ismert kérdéseket, kételyeket. De hogyan is látta ezt az ősi jogintézményt a huszadik század első felének egyik legnagyobb kritikusa?

A házasság miről is szól? Való-e nekem és jobb lesz-e tőle az életem? Ilyen kérdésekre hol és mikor, kitől és hogyan keressük a válaszokat? A többször elvált, kiábrándult pszichológustól? Vagy a notórius agglegény házibaráttól? A gyóntatófülke félhomályában a paptól? És egyáltalán lehet-e arról beszélni, szabad-e arról beszélni, hogy a házasság intézményével baj van, vagy ez csak egy személyes problémát jelent? Mondhatjuk, hogy az állam igazán nem gondoskodik arról, hogy ezekben a kérdésekben tájékoztatást nyújtson, mert bár pályaválasztási tanácsadás működik a középiskolákban, no de párválasztási, házassági tanácsadást ki és hol fog nyújtani? Jogos a kérés és kérdés egy mai fiataltól vagy egy már pórul járt középkorú kételkedőtől.

Ebben a kérdésben egy igazi, problémafeltáró írás olvasható a Nyugat folyóirat 1926-ban megjelent 10. számában. Nem más, mint a józan, békéltető szándékú, nagy tájékozottságú kritikus, író, Schöpflin Aladár ír arról, hogy valóban válságban van-e a házasság intézménye. Egy mai, a 21. század gyermekének különösen érdekes és tanulságos lehet az a bölcs szemléletmód, amely az írás szerzőjének hangjából árad. És ki kell mondani az igazságot: bizony semmilyen baj nincsen a házasság intézményével, csupán nem minden ember alkalmas rá. Hogyan is fogalmaz egészen pontosan Schöpflin Aladár a házasságról?

„Rossz ezért az intézmény? Csak annyiban rossz, amennyiben minden emberi intézmény az. Legfőbb hibája nem is belőle magából származik, hanem abból, hogy nem mindenki, aki házasságban él, alkalmas a házasságra, amint hogy nem minden hivatalnok alkalmas a hivatalnoki állapotra, nem minden kereskedő alkalmas a kereskedelemre és így tovább. Az én képzelődésem szerint minden emberi viszonylatban való elhelyezkedésre kell bizonyos arravaló tehetség. Van egy speciális mesteremberi, kereskedői, hivatalnoki tehetség s csak az találja meg boldogulását és megnyugvását a mesteremberi, kereskedői, hivatalnoki stb. állapotban, akiben ez a speciális tehetség megvan. Épp így van egy speciális férji és feleségi tehetség is, amely különböző emberekben különböző mértékben van meg. S ahogy nagyon sokan vannak, akik rávetődnek valamely pályára, holott nincs rávaló speciális tehetségük, még többen vannak, akik férjjé és feleséggé teszik magukat házasságra való tehetség nélkül. Ezekből lesznek aztán a házasság ellenségei és heves ostromlói, akik nem veszik észre, hogy ostromuk nem az intézménynek, hanem a saját balsikerüknek szól.”

Aztán itt marad magára ezzel a nagy igazsággal a mai kor embere és elhatározza, hogy márpedig ő igenis képessé teszi magát a házasságra, majd ő megtanulja, tanfolyamokra jár, át- és kiképezteti, meg- és átneveli magát csak azért, hogy jó férj vagy feleség legyen. Működik ez önmagában? Egyedül meg lehet nyerni a házasság című „játékot”? Több-kevesebb sikerrel elviselhetőbbé tehető a teher, ha úgy hozta a sors, hogy éppenséggel nem vagyunk alkalmasak a házasságra…